Azt hiszem, egy közhellyel kell kezdenem, még pedig azzal, hogy nem is tudom, hol kezdjem. :) Nem vagyok egy nagy beszámoló író, nem is írtam még ilyet sosem. De megkértek, így megteszem, bár inkább futni mennék megint. :)
Október 22. - mondhatnám, hogy pont olyan vasárnap, mint a többi, de nem az. A Nyúlcipőbolt Mátra Trail napja. Korán kelek, a beállított ébresztő előtt pár perccel. Mindjárt 5 óra. Halkan lemegyek az emeletről, nehogy a család megébredjen. A cuccom már összekészítve, csak öltöznöm kell. Azért megnézem, hogy minden a helyén van-e. Minden a helyén van. A “kötelező” ötezres is, ami a dugókáért kell. Reggeli, kávé, WC, iszok, WC, idegállapot, WC, mennem kell… 6 óra, a többiekkel 7 előtt Tatabányán találkozó.
Csabi (Horváth) Bábolnáról jön, vele és Ákossal (Pándi), aki tatabányai autókázunk Mátrafüredre. Beszélgetős út, de mindenkin érződik, hogy izgul. Nem tudom miért, de olyan érzésem van, mint amikor az első megye egyes felnőtt bajnoki meccsemre készültem. Pedig az már nem most volt. :)
Itt vagyunk. Parkolni is sikerül. Tavaly valahol a susnyásban bírtam megállni, most szinte a bejáratban van hely. Kiszállunk, szól már a zene (pedig ez nem a diszkóklub), készül a rajt/cél kapu. Kicsit párás, ködös a mátrai levegő. Csak ne essen!
Rajtszámfelvétel, minden oké. A WC-nél már most sorba kell állni, pedig a rajt még kicsit odébb. Sebaj. Ismerős arcok mindenütt, köztük Kassai Z. Beszélünk pár szót, aztán irány öltözni. Szembejön Nyakas “Körmester” Gábor, minden elismerésem és tiszteletem az övé.
Kedélyes készülődés, némi banán, egy kis víz. Táska a megörzőbe.
Nini, itt egy csapattárs! Lehet, hogy nem látszódik az arcomon, már átszellemültem, de nagyon megörültem Liának! Váltunk pár szót. Az L táv hamarosan indul. Bemelegítés Ákossal és Kassai Z-vel, Csabi az M-távon indul, ő még ráér. Nem visszük túlzásba, mindjárt rajt, beállunk.
5 - Strava izzít.
4 - Nálam az órám, de úgysem tudom lementeni az adatot, mindegy!
3 - Jó pályát Mindenkinek!
2 - Miért is vagyok itt?!
1 - Most már mindegy!
RAJT!
Elindulunk. Mátrafüred utcáin haladunk. Ákost keresem, tekintgetek hátra, aztán jól meglátom magam előtt. És meglátom a kék mezt, pont mint az enyém! Igen, Lia az! Hajrá! Kell egy szelfi! Nekem jobban megy, mint Schmidt Norbi barátomnak. Ezt muszáj volt leírni! :)
Óriási hangzavar. Mi ez? Az Erdő “bejáratánál” két kutyás szán vagy 20 kutyával. A futóknál szerintem csak a két szántulajdonos van jobban meglepődve. Elhaladunk mellettük, remélem senkit nem ettek meg a kutyák reggelire!
Átvált a mezőny libasor formációra, keskeny az “út” felfelé . Igen, felfelé. Az első 6 km a Benevár-bércen cirka 550 méter emelkedés. Próbálok motivációt találni, hogy ne sétáljak már itt. Nyakas Gabi tudja mit csinál, ezért követem őt. Egy darabig. Nem, nem én hagyom le… :)
Nagy-nyak után a lejtőn rájövök, hogy a lejtmenet még mindig nem megy. Erre még gyúrni kell. Mátraháza, dugóka, frissítés és indulás tovább. Aránylag emelkedő mentes 4 km-es szakasz után jön az újabb meredély. Ezt nem lehet futni, nekem nem. (Meg másnak sem :) )
2,5 km - 300+ méter. Nehezen, de megvan. Fent a Kékesen lelkes szurkolók, irányít a crew, de jó itt fent. Magyarország teteje. Ez csúcs! :) Dugóka előtt egy fotó, mert nem hiszik el, hogy itt jártam, aztán irány lefelé. Sípálya futva. Eddig nem esett, így nem csúszós. Biztos vagyok benne, hogy itt megelőznek páran. De nem, tévedtem.
Mátraházán ismét frissítés, nem sokat, csak egy kicsit, majd tovább lefelé. Kerülgetek egy-két M távos kollégát. Van, aki félreáll és hajrát kiált és van, aki már nem bír félreállni (én ennek tudom be, hogy nem tér ki a gyorsabb futó elől), neki én kiáltok hajrát.
Leérek a patakmederbe, erre kifejezetten emlékszem tavalyról. Arra a részletre viszont nem, hogy innen bizony a Rakott úton még felfelé kell menni egy jó darabon. Lassulok, fáradok. Elmennek mellettem L-esek, köztük Orosz Anita is. Simán felrobog az emelkedőn. Hajrá! Én nem. :)
Sástó. Innen már nincs sok, de az eléggé köves, technikás. Combjaim már nem annyira kívánják, de hát mit lehet tenni?! Elhatározom, hogy L-es megelőzhet, de M-es nem. Az hogyan nézne már ki! Megelőz a srác, aki mindig civil ruhában, szövet rövid nadrágban és ingben fut, biztos találkoztatok már ti is vele. Próbálom azért a lépést tartani, 25-30 méter távolságban követem. Mindjárt kiérünk az aszfaltra. A srác óriásit borul. Ez nekem is fájt! :( Kérdezzük páran, hogy minden rendben van-e, úgy tűnik igen, mert fut tovább. (A célban találkoztam vele, eléggé megzúzta magát itt-ott, a telefonja pedig pókhálósra tört.)
Aszfalt. Ritkán örül a terepfutó aszfaltnak, de most így vagyok vele. Tudom, hogy mindjárt a célban. Kassai Zoli rámkiabál, megörültem neki is. Végig egyedül futottam, most végre ismerős mellett futok. Persze ő gyorsabb, lehagy. Aztán lehagy még egy L-es kolléga. A vége előtt, az utolsó kilométeren. Ez meg mi?
Összeszedem magam, rákapcsolok. Nem kívánom, de azt még kevésbé, hogy többen is elmenjenek mellettem. Visszaelőzöm a kollégát és utolérem Zolit. Szólok neki, hogy húzzon bele, mert visszaelőzöm. Belehúz, nem előzök. Hallom a zenét, beérek. Vége.
Pihegés, zuhanyzás, kóla, paradicsomos zöldséges penne, beszélgetés, pihegés. Kocsiba be, ablakot le (ja nem, pedig nem esett). Irány haza. Megúsztuk szárazon!
21. helyen értem célba a férfiak között (összesített 23.) 2:59:28-as idővel. Nem gondoltam, hogy előző heti Budapest Maraton után így sikerül a Mátra. Elégedett vagyok. Nem kicsit, nagyon. Mert a Mátra nem vicc… :)
Liával már nem találkoztam a célban, pedig személyesen is szerettem volna neki gratulálni. Szuper időt ment, a nők között 3:12:40-nel a negyedik pozíciót szerezte meg. Ami talán ennél is fontosabb, hogy Lia - Mátra ezennel 1-1. :)
Mondhatnám, hogy pont olyan vasárnap volt, mint a többi, de nem volt az. Nagyon nem!
Hornich Tamás
Mátra Trail
Tomi szépen felvezette az én Mátra Trailről írandó néhány soromat, ami egyáltalán nem technikai, annál inkább érzelmi töltettel bír.
Készültem. Fél éve újra rendszerezetten, tudatosan, többé-kevésbé fegyelmezetten. Fél éve minden beszámolómban megbújik a januári csonttörésem. A Mátra Trail már a néhányadik visszatérős verseny volt azóta, mégis valahogy az igazi áttörést ez jelentette számomra.
A verseny 12,37-ik kilométerénél - a Pisztrángos-tó felett- elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahol januárban nagy hóban, turistakerülgetés közben valamire rosszul érkezve reccsent egyet a lábam. Ezt a reccsenést 6 hét gipsz követte, a 6 hét gipszet pedig minden, ami egy igazi újrakezdéssel együtt jár.
A lábközépcsontomat fizikailag már régebben teljesen gyógyultnak nyilvánítottam. Most valami más állt helyre bennem.
Érdekes érzés volt megérkezni a tett színhelyére. Még érdekesebb volt, amikor kiszámoltam, hogy egy hét híján pont 9 hónap telt el azóta. Ennyi időt tölt egy gyermek az anyaméhben, mielőtt a világra születik. Ennyi ideig hordoztam én is magamban mindazt, amit annak a kicsi csontnak a törésével kaptam.
Érdekes és feszültséggel teli pillanat volt megérkezni oda. Legszívesebben világgá kiáltottam volna, ami bennem zajlik. Nem tettem. Meg sem álltam. Megnéztem a vaskos gyökeret, mosolyogtam magamban, köszöntem neki, és továbbrobogtam. Mint akiről nehéz zsákokat vesznek le, olyan könnyedén szökdeltem fel a Sötét-lápa-nyeregig.
Jó volt szembenézni mindazzal, ami ebben a 9 hónapban történt. Jó volt lepergetni magamban, értékelni, levonni a következtetéseket. Jó volt véglegesen letenni, és otthagyni a „bénaságomat”.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése