Bakony Félmaraton margójára



A Bakony Félmaraton után kapott „házi feladatot” ezúttal kicsit sajátos módon teljesítem. Nem kifejezetten a versenyről szeretnék beszámolót írni, inkább az év zárásaként egy kis összegzést és értékelést írni célokról, motivációról, utakról, lehetőségekről és a fontos dolgokról.

2017 tavaszán ami verseny eszembe jutott, szerettem, megtetszett, vagy csak épp ráértem, azon elindultam. Jó formában voltam, önmagamhoz képest gyors voltam, eredmények is jöttek, így lelkes is voltam. Hiába voltam birtokában a tudásnak és a tapasztalatnak a korábbi évek jó és rossz példái alapján, hiába tudtam, hogy az egész éves egészséges és egyenletesen javuló fizikai állapot záloga lenne a kitartó és fegyelmezett alapozás ebben az időszakban, elvitt a lendület. 1 héten belül megfutottam életem legjobb idejét a Vértes Terepmaratonon és a Vérkör TT-n. Súlyos ára volt. Combtő problémák kezdődtek, amik 2-3 hónapon keresztül akadályoztak a normális futásban.

„Mi a terv, most, hogy minden célod elfogyott?
Merre mész, ha minden út járt már?
Ha nem felelsz meg, kell-e még, hogy jobb legyél?
Mennyit érsz ha a hited megkopott?”

Nagyjából ilyesmi gondolatokkal a fejemben, sérülten és tanácstalanul álltam nyár közepén. Körülöttem aggódó barátok és családtagok, akik próbáltak kirángatni a gödörből. Volt aki a kezeléseivel fizikálisan igyekezett újra használható állapotba hozni, voltak akik a hónuk alá kaptak és elvittek a hegyek közé, volt aki egy nagy beszélgetéssel egybekötött kerékpározásra csalt el a legborzalmasabb napomon és volt aki akkor is minden reggel kitartóan várt a futópályánk elején, amikor elviselhetetlen társaság voltam.

Július végére nagyjából beláttam, hogy egyelőre a nagy álmokról lemondhatok. Napról napra kellett új célokat megfogalmaznom. Ez eleinte pusztán azt jelentette, hogy a fájdalom ellenére is teljesíteni kell minden nap, majd később azt, hogy ne az kösse le a figyelmem. Időbe telt, mire végre újra hittem. Abban, hogy ha „nem feleltél meg”, akkor talán tényleg nem vagy elég jó. Talán kell, hogy jobb legyél. Talán csak tanulni kell a történtekből. Talán csak örülni kell a sikeres és boldog pillanatoknak, nem újabbakat és újabbakat hajszolni. Talán amikor jól megy valami, akkor is szem előtt kell tartani, hogy ez csak arra az adott pillanatra szól és nem szabad természetesnek, főleg nem állandónak venni. Talán egyszerűen csak türelmesnek kell lenni, nem siettetni és erőltetni semmit, tenni a dolgunk és az majd elvezet valahova. Végig kell menni az úton.
A továbbiakban végtelenül egyszerű volt a terv. Minél nagyobb heti adagokat terveztem futni, egyre alacsonyabb és egyenletesebb pulzuson, tök mindegy milyen tempóval. Sikerült újra heti 100-120km-es adagokat vállalni. A napi reggeli futások újra jó hangulatban teltek, egyre jobbak voltak a számok is mögötte és a társaság is bővült. Az igazi feltöltődést azonban azok a csodálatos hétvégi „hosszú futások” jelentették a Vértesben. Ilyenkor sosem értem, hogy miért kell ezen kívül bármi mást csinálni az életben. Ott minden olyan egyszerűnek tűnik.




Egy idő után már az volt a cél, hogy ha valami csoda folytán lesz esélyem javítani a tavalyi maratoni időmön és a Bakony Félmaratonon, akkor azt még esetleg megpróbálom ősszel. Április óta egyáltalán nem volt tempós futásom. Szeptember végén és október elején aztán csináltam 2 futást, amiben a maratoni tempót próbáltam belőni. Egészen jól mentek, ahogy végül a maraton is jól alakult. 7 percet javítva 3:16:40-re faragtam az időmet.

Egészen addig optimista voltam a Bakony Félmaratonon elért tavalyi időm megjavítását illetően is, amíg indulás előtt meg nem néztem részletesen, kilométerekre bontva hogyan is állt az össze annak idején. Lehetetlennek tűnt, hogy tartósan 4:00-4:30 perc/km közötti tempót fussak. Fél év alatt nem futottam összesen 5km-t ilyen tempóval. Eldöntöttem, hogy a tavalyi pulzus szerint futok és meglátjuk mi jön ki belőle. Ha lassú lesz, lassú lesz. Ha ezt sem bírom, még jobban lassítok. Végre igazi, hűvös, nekem való futóidő volt. A rendezvényen rekordot értek el a résztvevők számát illetően, így 400-an sorakoztunk a rajtnál. Szerencsére az eleje eléggé szétszakadt mire az erdőbe értünk, így a „tömeg” nem akadályozott egyáltalán. Minden km-t szolid csipogással jelzett az órám és magam is meglepődtem a számokon, amiket újra és újra kiírt. 15km-ig 4 perc/km alatt maradt az átlag. A 8-10 db patak átkelés már egyáltalán semmi gondot nem okozott a tavalyi fürdést követően. Mintha bele sem léptem volna pár fokos térdig érő vízbe, mintha egyszerűen csak átrepültem volna fölötte. Nem éreztem hideget, nem éreztem fáradtságot, otthon voltam az őszi erdőben. A színes levelekkel fedett puha ösvényeken futva, a tüdőm megtelt a friss bakonyi levegővel és csak arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, hogy gondolnak rám, szorítanak értem és nem fogok csalódást okozni senkinek.



A tavalyi eredményen 8 percet javítva sikerült 1:23:22-vel célba érni. A rendezvény szervezése egyébként példás volt, a Cuha-szurdok most is meseszép. A 2 lelkes barátom, akit idén sikerült „belerángatnom” a buliba nagyon szépen teljesített és módfelett élvezte a futást. Azt hiszem jönnek jövőre is.



Az aranygaluska fogyasztása közben beszélgettünk egy versenytársammal, akivel néhány alkalommal kergettük már egymást a helyezésekért. Invitált a sorozatból hátralévő 2 versenyre. De tanulni kell a történtekből. Csak örülni kell a sikeres és boldog pillanatoknak, nem újabbakat és újabbakat hajszolni. Amikor jól megy valami, akkor is szem előtt kell tartani, hogy ez csak arra az adott pillanatra szól és nem szabad természetesnek, főleg nem állandónak venni. Nemet mondtam.



Schmidt Norbi


Megjegyzések