A futás, mint csapatsport, avagy pofon az aszfalttól 2.0

Magányos sport a futás. Amennyit az ember beletesz, annyit tud belőle kivenni. Csak magadra számíthatsz, a teljesítményed és eredményed csak tőled függ… Nagyjából ezeket az alapigazságnak vélt dolgokat vallottam a kis sportunk kapcsán. Ezek egy részét át kellett értékelnem az elmúlt hétvégén. 

Az UB felkészülés jegyében az őszi Optivita 6h után feljebb tettük a lécet és Tomi barátommal beneveztünk az Optivita 100km-es bajnokság velencei futamára.

Az őszi megmérettetés óta minden hétvégén futottam egy 40km körüli hosszabb távot, de kivétel nélkül terepen az összeset. Persze tudatában voltam annak, hogy ebből a szempontól hasznosabb lenne az aszfaltos kilométereket gyűjteni, de a téli Vértest nem adtam volna semmiért. Izgalommal telten vártam a versenyt, nagyon sok tapasztalatot és tanulságot szereztem a 6órásból, amit most élesben kipróbálhattam. Ha kemping asztallal nem is készültünk, de Laci barátom – „Isten áldja a lábát” 😊 – jóvoltából már nekem is volt segítőm. Nekem volt a legjobb segítőm. A 6 óráson annyi volt a frissítési tervem, hogy nem frissítek. Nem jött be. Most új stratégiával próbálkoztunk. Ennek kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerzett legfőbb tanácsadóm Lóri, aki gondosan kiszámolta, hogy mennyi kalóriát égetek, ebből várhatóan mennyit kellene és mennyit tudhatok visszapótolni szénhidrátból, milyen alternatíváim vannak az „imádott” géleken kívül, átnézte és kiegészítette az ez alapján elkészített tervemet, sőt a helyszínen ellenőrizte is annak végrehajtását. 

A Székesfehérvári Futótűz SE versenyzőivel és stábjával már ismerősként köszöntöttük egymást, újra mellettük telepedtünk le. Nem felejtettem el nekik, hogy sajátjukként bántak velem már ősszel is, minden bíztatást megkaptam tőlük és Anna vagy tucatszor felajánlotta a segítségét. 

Ezúttal hibátlan futóidő ígérkezett, ezen semmi nem múlhatott. Sokat gondolkodtam rajta, hogy az egész télen „gyakorolt” tempóban fussak, vagy pulzus után, amiben a tapasztalataim alapján biztos lehettem, hogy ki fogom bírni 10 órán keresztül. Az utóbbi tűnt hatékonyabbnak és főleg tempósabbnak. Teljesen új stratégiával vágtam neki a távnak, minden 5km-es kör elején Laci várt a pálya szélén az ellátmánnyal és magamhoz vettem valami enni-innivalót, sosem volt üres a kezem és a gyomrom. Aki nem próbálta, el sem tudja képzelni, hogy ez mekkora segítség. Én sem tudtam. 

Sokan kérdezték, hogy nem unalmas körbe-körbe szaladgálni ugyanazon az úton? Biztosan az lenne. Főleg egy terepfutónak. Főleg ha valaki a hegyek között érzi otthon magát. Főleg, hogy ez azért nem is a legszebb pálya, amin valaha futottam. És mégsem unalmas. Lehet nézni az arcokat, a küzdelmeket, a gesztusokat, lehet bíztatni az ismerősöket, pár szót váltani a társakkal. Lehet 40-szer rácsodálkozni a lányra, aki 40. alkalommal is széles mosollyal az arcán fut szembe a maga 100km-én. Lehet ámulni a fiatal élmezőnyön, akik alig több, mint 7óra alatt futják a 100km-t és a 65-70 éves embereken, akik a délutáni sorozatok helyett fiatalokat is megszégyenítő tempóval küzdenek az 50km-es távval. Lehet együtt érezni azokkal, akik kénytelenek feladni a versenyt és bízni abban, hogy mi nem jutunk erre a sorsra. Lehet várni minden kör végén, hogy begyűjtsük az ellátmány mellé a bíztató szavakat, amik tartják bennünk a lelket. Lehet gondolni azokra a barátokra, családtagokra, akik úgy engedtek el erre az útra is, hogy tudtuk, velünk futnak ők is. Lehet számolgatni az eredményt, kalkulálni, hogy mit kell futni a cél eléréséhez és lehet gondolkodni. Olyan ritkán van ennyi ideje az embernek magával és az ügyes-bajos gondolataival. Lehet kicsit rendet rakni, szortírozni, kidobálni amire már biztosan nem lesz szükség és a helyükre rakni az eddig méltánytalanul háttérbe szorított dolgokat. Erre mondjuk azt hiszem kevés is volt ez a majd 10 óra. 

A verseny alapvetően az előzetes elvárásoknak megfelelően alakult. Voltak olyan periódusok, amikor bíztam a sokkal jobb eredményben, de olyanok is, amikor a teljesítésben sem tudtam már igazán hinni. De olyankor ott van a „csapat” az ember háta mögött, akiket ugyanúgy cserben hagyna, mint önmagát. Laci, aki a folyton fennálló időhiány mellett is feláldozta az egész vasárnapját, hogy nekem sikerülhessen ez a verseny. Azok, akik úgy keltek fel reggel és úgy töltötték a napjukat, hogy gondoltak rám, kísérték az időeredményeket. Tomi, akivel körbe kell fussuk 2 hónap múlva a Balatont. Elveszem a szembe futó társaktól a lehetőséget, hogy egy kis erőt merítsenek abból, hogy még én is a pályán vagyok. Ha az ember csak magáért harcol, azt talán könnyebben feladja, ha másokért is, az már becsületbeli ügy. Csapatmunka volt. Ha csak rajtam múlott volna, ha csak magamra számíthattam volna, sokkal-sokkal nehezebb lett volna.

Végül 9óra 44perc alatt teljesítettem a 100km-es távot, a kategória 8. helyén. Még mindig kezdő vagyok ebben a műfajban, még mindig meg tud lepni a sík pálya nehézsége, még mindig borzasztóan sokat kell tanulnom a normális frissítésről és erőbeosztásról, még nagyon-nagyon sok km-t kellene tennem az aszfaltra, hogy szép eredményt tudjak elérni. 

Megint nagyon jól éreztem magam ebben a közegben, ezek között a csodálatos emberek között. Még mindig nem mondom, hogy soha többet aszfaltos-körözgetős verseny, de azt hiszem marad a terep az igazi otthonom. Vagy valami egészen más. Nyáron kiderül.


Schmidt Norbert


Megjegyzések